Iwo felnézett a Liliomos Árvaházra. Kellemetlen érzéseket ébresztett benne a címer elhíresült virága és hajdani védnöke, Szadloncay-Szomolán Antónia grófnő emléke. Az egész háztömböt elfoglaló háromszintes épületegyüttes – nagy és sötét ablakokkal, a sarkokon tornyokkal – barátságtalanul magasodott előtte, és nyomasztóan tekintett le rá. Lepergett előtte az egész elátkozott lúdvérces história, annak minden szeretett és gyűlölt szereplőjével együtt. Egy bús történet, amely a jelek szerint képtelen véget érni.

Lemondóan megcsóválta fejét, miközben örömmel tapasztalta, hogy a vágás okozta fájdalom eltűnt. Testileg kétségtelen felépült.

Szándékosan az utcasarkon állítatta le a kocsit, sétálva indult a főbejárat felé, amikor észrevette, hogy a kapunál hintó várakozik, és azt is jól látta, hogy a bakon nem ül senki.

Vajon ő lenne az a rejtélyes személy, akinek inkognitóját a gróf ilyen elszántan titkolja, ötlött fel benne.

Nem akart feltűnést kelteni azzal, hogy túl sokáig őgyeleg a ház előtt, ezért folytatta az útját a kocsi felé. Kényelmes tempóban haladt, könnyed mozdulatokkal ütögette a kövekhez a sétapálcáját, cipője pedig ráérősen kopogott mellé, miközben egyre közelebb került a batárhoz. Kíváncsi volt, vajon ülnek-e odabent, mert ha a hintó netalán üres lenne, akkor nyugodt szívvel tovább folytathatná rögtönzött helyszíni szemléjét.

Már a harmadik, díszes oszlopú gázlámpa fényét hagyta maga mögött, néha unatkozva ásított egyet, mint akinek hosszúra sikeredett egy nem túl izgalmas találkozója, amikor végre odaért a hintó ablakához, és a feltűnést kerülve, mintegy nemtörődöm betekintett. Csalódottan vette tudomásul, hogy legalább ketten ülnek benne, egymással szemben. Nem állt meg, mintha mi sem történt volna folytatta útját, hogy egy nagyobb látszatkört írjon le.

– Álljon csak meg az úr! – hangzott fel a kiáltás.  A hintó ajtaja kicsapódott. Meglepetten fordult hátra, és reménykedett, nem Kaponányi valamelyik embere az.

– Mit óhajt? – kérdezte a jól öltözött, testes férfitől. Az alak elegánsan festett, a beszéde, a hanghordozása azonban leleplezte. A kifent és választékos külső egyszerű, markos legényt rejtegetett.

– Beszélni óhajtanak magával!

– Velem? – Meglepődött, miközben a legnagyobb óvatossággal fogást váltott a sétapálcán. Az elmúlt napok különösen bizalmatlanná tették, nemigen mert kockáztatni. Vajon barát vagy ellenség ül a kocsiban, nem tudta eldönteni. – Kicsoda?

– Szálljon be és megtudja!

– Ó, hát persze! – Iwo felderült. – Természetesen követem, önként és dalolva! Hova gondol? A kezemet esetleg ne kössem hátra? Dehogy szállok vadidegenek hintójába! Szép estét kívánok!

– Fontos lenne!

– Márpedig nem megyek, hacsak el nem árulja, honnan ismer!

– Mondták, hogy nem fog magától jönni – mordult a férfi, és fenyegetően felé lépett, ám Iwo balra mozdult, elegánsan elhajolt, majd egy hanyag mozdulattal gáncsot vetett, jobb kezével pedig nagyot lendített a támadón.

– Felesleges fickándoznia, mert az ilyen hirtelen mozdulatok mindig kibillentenek a lelki harmóniámból – magyarázta, megértő és türelmes atyák intik ily módon léha fiaikat. – Arra pedig felettébb kényes vagyok.

A földön fekvő, bamba tekintetű óriásnak elakadt a szava, nem szokott hozzá, hogy csak úgy, a latyakos hóban gurigázzanak vele az úri körök tejfelesszájú nyápicai. Mulatságosan festett, ahogy tátott szájjal, félrecsúszott és szakadt kalappal kereste maradék önbecsülését.

Mordult egyet, kissé még vicsorgott is, és nekikezdett, hogy feltápászkodjon a földről. Azaz, csak szeretett volna, mert a hetyke lengyel egy ellenállhatatlan mosoly kíséretében fölé hajolt, és öklével a földön marasztalta. A kellemetlen alak tehetetlenül nyöszörgő, állát simogató áldozattá silányult, de a lengyelnek nem volt lehetősége kérdőre vonni, mert újra nyílt mögötte a kocsi ajtaja.

Vesztettem, járta át Iwot a felismerés. Ha ketten vannak, akkor maguk alá gyűrnek. Hiába épültem fel, a formám továbbra sem a régi.

Hátrafordult, a gázlámpa fénye hátulról világított meg egy női alakot. A sziluett kecses, vékony és magas volt, termetre akár Körmöczi kisasszony, azonban az igazi meglepetést nem ez okozta.